Ma nagyon korán keltünk, 4:15-kor és 5-kor elindultunk, ahogy azt az itinert is javasolta. Olyan 4-4,5 órát aludtam, próbáltam tegnap este behozni a blog lemaradását.
A többiek sem voltak szétpihenve, a vezetést Bandi kezdte, majd én átvettem, felesben hoztuk le az éjszakai szakaszt.
Szép út vezetett a határig, amolyan sivatagi 😊 És a minősége is teljesen jó.
Ez pedig már a határra sorban állás. Két sor volt, a külsőben álltak a bamakósok:
Volt aki rápihent a várakozásra, ami amúgy nem volt hosszú:
A marokkói (járművel történő) kiléptetés bonyolult folyamata részletesen le van írva az itinerben, de ahhoz képest nagyon gyors volt. A kiléptető pecsétet kellett megszerezni és leadni a belépéskor az autóhoz kapott kis papírt. A vámos csak intett, hogy tovább és autó scan-nelés sem volt. Az egész megvolt egy órán belül, várakozással együtt.
A következő kép a Marokkó és Mauritánia közötti igazi senki földje. Borzalmas minőségű és nagyon veszélyes rész, a mai napig el van aknásítva, a kitaposott nyomot nem szabad elhagyni. A Tarfaya alatti rész (amin egyébként az elmúlt 1,5 nap óta haladunk) Marokkó része, de feszült a helyzet, politikailag igen érzékeny terület.
A mauritániai határ átlépése viszont életem leggyorsabb határlépése volt. Már azok közül persze ahol tényleg van határellenőrzés. Egy listában megnézték az autó adatait, megkérdezték, hogy "Budapest?" és már mehettél is tovább. Ez a szervezők érdeme, saját belépetésünk volt az első táborban, hatalmas köszönet érte!
A határ után igazi káosz van, próbálnak megállítani, váltsál pénzt, vegyél sim kártyát. De velük állítólag jobb nem bizniszelni, mi pedig hittünk azoknak akik nem először jártak itt és leírták ezt az itinerben.
Nagyon erősen vág orrba az érzés, hogy egy szegény országba lépett be az ember. Az autók egy része nem értem mitől megy és miért nem esik szét. Az út melletti tákolt bódékban élnek emberek. Mindenki bebugyolálva a nap és a homok ellen, ez mondjuk érthető. Mert nap, szél és homok az van bőven. Sőt, igazából csak ez van. Elsőre teljesen érthetetlen, hogy itt miért élnek emberek és főleg az, hogy miből élnek. Egyáltalán mit esznek?
Az út aszfaltozott, hol jobb, hol rosszabb minőségű, amin fújja át a homokot a szél. És látni itt mindent, keresztbe bicsaklott nyerges kamiont, felborult kamiont...
Majd jó 80 km után megérkeztünk a táborhoz, ami ezúttal kötelező, ide települt ki a hatóság, itt léptetnek be minket az országba.
Az egyetlen gond az volt, hogy a tábor a dűnék között van és homokon kell bemenni. A terepjáróknak ez nem okozott gondot, még élvezték is. De a kétkerék-hajtású autóknak igen. Mi is elakadtunk, felfeküdt az autó alja, áshattunk.
Van nálunk ásó, meg jött egy helyi ember, ő is ásott, a gyerekei tépték ki a száraz növényeket és tették a kerekek alá. Aztán az ember próbált elénk állni egy 4x4-es Toyota-val, de már mellettünk elakadt. Kicsörlőzték előbb őt, aztán kicsörlőztek minket is. Kezdődik 😅 De a résztvevők összetartók, kérés nélkül jönnek oda és húznak ki. Majd mondják, hogy menjünk előttük, ha elakadunk, újra kihúznak. Köszi srácok!
De már nem akadtunk el, Bandi kettesben padlógázzal ment át a mély homokon, máshol köves volt és kerülgetni kellett, kapott a haspáncél bőven. Nélküle bajban lennénk, egy VW bogárnak (Beetle) ki is lyukadt a kartere.
Végül nagyon gyorsan ideértünk a táborba, kb. délben itt voltunk. És ez bármilyen fura, pont ez állított kihívás elé minket. Mert eltölteni naplementéig az időt egy olyan helyen ahol tűz a nap, nincs semmi árnyék és nincs egy olyan pont ahol ne fújná az ember arcába és mindenébe a homokot az erős szél folyamatosan, hát nem egyszerű. Meleg az nincs, húszon pár fok, de a nap az gyilkos. És ott van az erős szél is, így a polár pulcsi pont jó, plusz sapka és napszemüveg. Ezek nélkül ez itt halálos.
Jött az országba belépés, ami úgy nézett ki, hogy először ebben a sátorban megkaptuk az autó biztosítási papírjait és be kellett fizetni 110 eurót vízumra és a biztosításra:
Majd egy következő sátorban fénykép és ujjlenyomat, pecsét az útlevélbe és a plusz papírra és itt megvoltunk. Kifelé ezt ellenőrizték, pont mint egy határon. Egy harmadik sátorban pedig megkaptuk a gambiai vízumot, amit nekem beragasztottak az útlevelem fényképes oldala mellé, oda ahova eddig az volt írva, hogy "Az útlevél a világ összes országába érvényes". Ehelyett ott innentől egy gambiai vízum van figyel 🙂
És itt lehetett váltani pénzt és venni sim kártyát. Egy kártyát végül vettünk, azt osztjuk, elvileg mégis lesz netünk:
Délután próbáltam aludni kicsit a kocsiban, de nem egyszerű ez sem. Mert nyitott ablak nélkül azonnal megfő az ember, olyan az üvegházhatás. Négy résnyire nyitott ablaknál úgy ahogy jó, mert fúj a szél, mozog a levegő, de jön be a homok is. És áll mindenhol a kocsiban és rajtad is. Majd ha már kicsit alacsonyabban jár a nap, akkor megint elviselhetetlen kezd lenni, mert nadrágon keresztül is éget. Szóval így "aludtam" 🙂
A szél annyira erős volt, hogy a sátrat felállítani is kihívás volt a többieknek, így volt olyan ötletem is, hogy inkább majd a kocsiban alszok, akár mennyire kényelmetlen.
Csináltam még pár képet a táborról, beszélgettünk a helyiekkel és a többi résztvevővel, végül azért eltelt az idő.
Végül jött a naplemente, ami szó szerint a nap fénypontja volt. Valami brutális látvány 😁
Estére aztán jelentősen csillapodott a szél, így én is felállítottam a sátrat, abban azért sokkal kényelmesebb aludni. Viszont mindenhol homok volt rajtam és ezt szó szerint kell érteni. Ha könnyezett a szemem és megtöröltem, karcolt a homok az arcomon. A fogaim között is éreztem és a szememben is. Füldugót azért nem használtam, mert a fülemben is homok volt. A ruhámról, cipőmről nem is beszélve. Brutális képeket lehet itt lőni, de amit ki kell bírni érte az azért nem egyszerű. Namíbiában is volt sivatag és homok, de ott nem volt ilyen szél, ez nagy különbség. Nincs gond, ezért jöttünk, kibírjuk 😊 Bírjuk még a gyűrődést 😁 Főleg ha cserébe ilyen a látvány. És az érzés amit ez az egész út ad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése