Hazaértem. Hú mennyi oxigén van itt 😀
Éjfél körül arra ébredtem a hotelben, hogy ömlik rólam a víz. Még szerencse, hogy a második éjszakára átraktak egy háromágyas szobába, így átmentem egy szárazba. Hajnal 3-kor szólt az ébresztő, addigra az az ágy is csurom víz volt. A gyomorproblémáim nagyjából két nap alatt elmúltak, de benyaltam mellé még valamit biztos ami biztos és azért ez így nem annyira kellemes.
Fél négyre jött a taxi, ami 500 rúpiáért vitt ki a reptérre négyünket. A hotel pontosan ugyanezt a szolgáltatást 3500 rúpiáért adta volna...
A Turkish Airlines járata pontos volt, 5 és fél óra múlva Isztambulban voltunk.
Valahol Afganisztán fölött
Dénes és Zoli a jegyvásárláskor bevállalták a 1,5 órás átszállást, amit simán el is értek. Én inkább az esti járatot választottam, úgy voltam vele, hogy azt még akkor is elérem ha esetleg sokat késünk. De semmit nem késtünk, volt kb. 7 órám, így bementem Bikeman-el Isztambulba, ő csak idáig utazott velünk. Mondjuk eleve volt vagy 2 óra mire kivergődtünk a reptérről, kitaláltuk mivel és hova megyünk be a városba és amíg beértünk.
Egy vezető nélküli metró (ami helyenként 120 km/h-val ment) vitt be minket egy üzleti negyedbe. Azzal mondjuk nem igazán számoltunk, hogy vasárnap egy ilyen környéken nem nagyon lesz nyitva semmi. Találtunk stílusos kis éttermeket, de zárva voltak. Itt is sétálgattunk egy ideig és már épp indultunk volna még beljebb a belváros felé egy másik metróval amikor találtunk egy nyitva lévő éttermet. Kicsit puccos, de most már jó lesz. Kebabot rendeltem és sört, mert nyilván a sör tök jót tesz amikor az embernek nem 100-as az egészségi állapota...
Beszélgettünk itt még kicsit, majd visszasétáltunk a metróhoz és elköszöntünk. Bikeman ment tovább a belvárosba és pedig vissza a reptérre.
Három órával a gép indulása előtt vissza is értem, elment valamennyi idő a dupla biztonsági ellenőrzéssel és azzal, hogy kicsekkoljak a Törökországból.
Középső sorban ültem, elég gyász a kép, de a fények amúgy nagyon szépek voltak
Itt volt még egy kis izgalom, hogy felférek-e a gépre, mert túl folt foglalva és próbálták rávenni az embereket, többek között engem is, hogy menjenek csak másnap reggel. Mondtam, hogy ez nekem nem opció és szerencsére végül fel is fértem a gépre. Fáradt voltam itt már nagyon, bár csak 3,5 óra az időeltolódás, de mégis csak 3-kor keltem.
Végül szerencsésen landoltunk Budapesten és valami csodával határos módon a csomagra sem kellett sokat várni. Ritka pillanatok egyike a budapesti repülőtéren, nekem legalábbis ez a tapasztalatom. Na azért nem volt ott mire túl voltam az útlevél ellenőrzésen, de mondjuk negyed óra után ott volt. A reptérről Leslie vitt haza, innen is köszönet érte!
Hú nem is tudom, hogy foglaljam össze ezt a bő két hetet.
Azzal kell kezdenem, hogy a Himalya lenyűgözött. Elvarázsolt. 11 napig vigyorogtam. Jó, igen, azon az éjszakán nem vigyorogtam, ott abban sem voltam biztos, hogy megélem a reggelt. De aztán a vegyszer segített 😊 Ráadásul ezek csak enyhe tünetek voltak mint megtudtam és még súlyos tünetek esetén is életben vagy. Szóval igazából nem volt gond. És amúgy esőben sem feltétlenül vigyorogtam, de azért volt amikor már igen. A kedvenc részem egyértelműen a magas Himalaya volt, az első hét. Tökéletes idő, tökéletes táj, 5e méter magas hágók, sátorban alvás, a tökéletes élmény. Az egész túra egyértelműen 10/10. Ami úgy jön ki, hogy az első hét az 12 a 10-ből, az utolsó pár nap viszont lehúzta, szóval ez súlyozott átlag. Eddig motortúrából egyértelműen a Fekete-tenger kerülés volt nálam az első helyen. Most visszacsúszott a második pozícióba.
A világ egyik legszebb helyén motoroztam és ezzel annyira magasra került a léc, hogy nem is tudom hova menjek legközelebb. Persze nem kell mindig mindent überelni. A csúcson akár abba is lehetne hagyni. Akár... Meglátjuk fog-e menni 😅
A motorok is jók voltak, nem volt velük különösebb gond sem, mondjuk Zolinál volt hátsó fék probléma, az az egy ami nem volt vicces. Dénesnél a végére zörgött a lánc, nálam leesett az a láncvédő. Ezek nem komoly problémák. A Royal Enfield Himalayan stílusára nem lehet egy szavam sem, itt ezzel kell menni. Eggyel jobb lett volna a 450-es, az azért újabb. Mert azért egy kis teljesítmény és nyomaték (főleg 4e méter fölött) és egy kicsit hatékonyabb fék és jobb futómű tudta volna fokozni a motorozás élményt. Ami persze így is fenomenális volt.
A túra végét sajnálom kicsit, azt azért másképp terveztük. Az i-re a pont Pakisztánnal került volna fel, ha kinyitják a ceremónia után a határt, mi ott áthúzzuk a bőröndjeinket és időt töltünk Pakisztánban is. Ez most nem volt opció. Így "elütöttük" azt a pár napot, de Amritsar és Delhi azért nem adott hozzá sokat. Az út íve a végére így azért lekonyult, jobb lett volna a végére a katarzis. De ez persze már csak szőrszálhasogatás. Mert amíg élek emlékezni fogok az első egy hétre.
Köszönet Bikeman-nek aki megszervezte ezt az utat, köszönöm neki, Dénesnek és Zolinak is a remek társaságot. Jól működtünk együtt, nem volt semmilyen feszültség.
Köszönet Shakir-nak és Rafi-nak akik segítettek minket, hozták a csomagjainkat, karbantartották a motorokat. Biztonságot nyújtottak nekünk azzal, hogy tudtuk, mindig itt vannak mögöttünk.
És köszönöm Bandi barátomnak ezt a videót amit 14 évvel ezelőtt küldött és ezzel került fel a bakancslistám első helyére a "Motorozás a Himalaya-ban" pont.
Vasent barátomat kell még megemlítenem aki azt mondta, hogy egyszer együtt is fogunk még itt motorozni. Legyen így! De akkor már mögöttem is ülnie kell egy olyan lánynak, akinek az a boldogság lesz az arcán mint ami a videóban van.
Köszönöm, hogy elolvastad, a terveim szerint hamarosan újra jelentkezek 😊
