Vasárnap nem keltünk korán, végre úgy érzem, hogy kipihentem magam. Nem siettünk reggel, a délelőtt a Forma1-es Japán nagydíj megnézésével telt. Mondjuk sokat nem láttam belőle, azalatt írtam az előző bejegyzést.
Előtte persze volt reggeli. Ahol a mai érdekesség egy egér volt, ami ott rohant az étel melegítők között... Szóltam érte, látta is a személyzet, de nem jöttek különösen izgalomba. Na mindegy is, ettől függetlenül mi jóízűen megreggeliztünk :)
Kis séta után metróra szálltunk, így jutottunk el az Akshardham-hoz, ami egy hindu spirituális hely. A biztonságot itt is komolyan veszik, és nem lehet bevinni semmit. Csomag leadáshoz kis papírt kitölteni, majd sorban állni, leadni. A leadásnál fénykép készül a leadóról és a leadott dolgokról, mobilokról, fényképezőgépekről, a hátizsákról. És akkor bízzunk benne, hogy visszakapunk mindent. Utána újabb sor, ahol fémdetektoros kapu, tapogatás. Itt az órám lett gyanús, de sikerült elmagyaráznom, hogy nem lehet vele fényképet csinálni. Beengedtek. Kérdés volt még, hogy a térdünk alá lóg-e a rövidnadrág, hát határeset, de nem volt gond.
A beléptető kapu után volt egy "ivóvíz" pont. Én nem mertem megkockáztatni, pedig szomjas voltam és épp nem volt vizünk. Leslie viszont annyira bátor volt, hogy a csapnál vezetéken lógó fém poharat töltötte meg és abból ivott. Jó, az a pohár azért van ott, de könyörgöm, mindenki abból iszik... Na mindegy, Leslie jó lesz kontroll csoportnak :) Ő ezt elég lazán veszi, nem hogy pálinkát nem hozott, simán csapvízzel mos fogat. Én meg minden nap iszok egy korty pálinkát, probiotikumot szedek, ásványvízzel mosok fogat. Lehet túlparázom... Mert abban is van valami, hogy hozzá kell szoktatni a szervezetet az itteni állapotokhoz.
Kis kitérő után vissza a naphoz.
Mert hogy nagyon szép helyre érkeztünk, amiről értelemszerűen nem készültek képek. Persze az internet tele van velük, bemásolok ide kettőt:
Itt látható róla sok-sok kép:
https://www.google.hu/search?q=Akshardham&biw=1525&bih=720&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=0ahUKEwiqgbzUis7PAhWFr48KHRAEAL0Q_AUIBigB&dpr=0.9
Belépni cipőben nem lehet, ott újabb leadási pont van. Leadtuk a szandálokat (mert hogy erre az útra beszereztem egy túra szandált is, ilyenem sem volt még, nem rossz).
A főépület nagyon szép, hihetetlen aprólékossággal van kidolgozva minden részlet, kívül és belül egyaránt. Bent középen van a fent látható szentély, minden márvány és látszólag arany (ami nem derült ki számomra, hogy tényleg arany-e). Az épület alját körbesétálva pedig kőből faragott elefántokat lehet végig nézni és jó sokat megtudni az elefántokról. A főépület egy hatalmas park közepén van, ami nagyon szépen karban van tartva, a főépület körül pedig víz van.
Érdekes volt, hogy nem vihettem be fényképezőt. Igazából tetszett. Mert sokszor azon veszem észre magam, hogy nem élem meg a pillanatot mert a fényképezéssel vagyok elfoglalva. És akkor az van, hogy van róla fénykép, amit vagy megnézek később vagy nem, és nem is voltam ott fejben. Nem jó kompromisszum. Ez most tanított arra, hogy éljem meg az egészet, mert egyszerűen nem volt más. Nem rossz ezt néha gyakorolni.
Kilépésnél pedig meg volt mindenünk, mondanom sem kell.
Innen az India Gate-hez mentünk. Metróval és utána busszal, ami újabb hatalmas élmény. Mert hogy buszozni nem egyszerű. Azt sem tudtunk a felszállás előtt, hogy hogyan fogunk fizetni érte, fog-e működni a metró kártya. A metró kártya előre feltöltött, a belépésnél és a kilépésnél oda kell érinteni, kinyílik a kapu, és kiírja mennyi pénz maradt még a kártyán. Megjegyzem 400 Ft-ért (100 rúpia volt feltöltve a kártyára) fél Delhit körbe metróztuk, nem nevezném drágának a szolgáltatást. A kocsik még légkondicionáltak is, és az első kocsiba csak nők szállhatnak. Egészen kulturált. Az utazó közönségnek mondjuk lenne még hova fejlődnie ki- és beszállás terén, ugyanis az úgy működik, hogy abban a pillanatban amikor megáll a metró és kinyílnak az ajtók, a beszálló utasok mint az őrültek elkezdenek nyomulni befelé. Teljesen mindegy, hogy hányan szeretnének kiszállni és így komoly tolakodás kezdődik. Ezt baromira nem értem. Nem lenne egyszerűbb megvárni amíg kiszállnak, és utána lenne hova beszállni??? Na mindegy, persze ez nem biztos, hogy ilyen egyszerű, ugyanis itt közlekedés fronton az jut előbbre aki élelmesebb. Ez megy az úton is, nem mernék itt vezetni, de kanyarodjunk vissza a buszozáshoz, merthogy ott is ez van. A következőképpen működik: jön a busz, leinted, lassít. Nem áll meg, épp gurul, kinyitja az ajtót, aki közel van az felugrik, aki kicsit távolabb az fut és úgy ugrik fel mert a busz már gyorsít, aki meg távolabb van az pedig fut a busz mellett és csapkodja a becsukott ajtót. Ha nem vagy élelmes, lemaradsz. Ennyi, ez itt így működik. De akkor is egyszerűbb lenne megvárni a leszállókat a metrónál, na mindegy... :) Ja, és a buszon van egy ember, akinél van egy ilyen mobil bankkártya leolvasóhoz hasonló terminél és nála lehet jegyet venni. 10 rúpiáért utaztunk ketten, azaz egy jegy 20 Ft. Ha fel tudsz szállni, utána már nem drága :)
Megérkeztünk az India Gate-hez, azaz India kapujához. Egy hatalmas diadalív, szembe vele széles út, aminek a végében a parlament van. A diadalív mögött pedig hatalmas park terül el. Itt fekszenek az emberek a fűben, gyerekek rohangálnak, jó volt végre egy kis nyugiba megérkezni. Mondjuk szemét az van, nem igazán értem ezt sem, ami a kezükben van azt simán csak úgy eldobják. Pedig vannak kukák.
Az India Gate-nél sokan fényképezkednek, meg megérintik a kapu tetejét (mint ahogy Pisa-ban támasztják a tornyot...). Jó pár képen mi is rajta leszünk, mert velünk is fényképezkedtek, ezt lassan már megszokjuk.
Auto riksával elmentünk még a parlament épületéhez, erről is csináltunk pár fotót.
Onnan pedig vissza a szállásunk közelében lévő Connaught térre, ahol vacsoráztunk.
Fél óra séta innen a szállás, aminek a közelében az utcán vettünk mangót. Sokszor ettem már mangót, de azok íze nem fogható ehhez. Ez itt valami brutálisan finom. Nem is tudom leírni szavakkal, hogy mennyire, gyümölcs nálam ilyen érzést még nem váltott ki. Mert hogy egyébként nagyon szeretek enni. Nagyon szeretem a finom ételeket. Nem ismerem töviről hegyire a fűszereket, és nem tudnám mindenről elmondani, hogy hogyan készül, egyszerűen csak szeretem a különleges és finom ízeket. Ami úgy megüt. Sok jó dolog van az életben, az én listámon igen előkelő helyen szerepel az, amikor valami olyan finomat eszek, hogy az ízkavalkádtól szétrobban az agyamban egy boldogsághormon. Na valami ilyesmit váltott ki ez a mangó. Ezzel zárult a tegnapi nap.
És akkor nézzük a mait: tartalmas volt... és egér sem volt a reggelinél :)
A napot sétával kezdtük.
Délelőtt az első utunk a Gurudwara Bangla Sahib szikh templomhoz vezetett. A szikhek India lakosságának csak 2%-t teszik ki, de állítólag az adók 30%-át ők fizetik. Ezt és sok mindent a szikhekről és a vallásukról a helyi turisztikai iroda vezetője mesélt nekünk. A szikhek jellegzetes turbánt viselnek, és ívelt tőr van náluk. A vallásuk alapelve, hogy mindenki egyenlő.
Vezetőnk körbe vitt, megmutatott mindent. Itt sem lehet cipőben menni, nekem egy zoknit engedtek, mert tegnap lett egy vízhólyag a lábamon ami le volt ragasztva. Ez nem mindenkinek tetszett, de a vezetőnk védelmébe vett. Bemehettünk a templomba, és fényképezhettünk is, de be kellett tartanunk a szabályaikat. Összetett kézzel meghajolni, menet közben kéz nem lehet zsebben vagy a hát mögött.
A templom egyik oldalán egy nagy tó van, amiben meg lehet mártózni, azt mi kihagytuk.
A másik oldalon lévő épületben konyha és egy hatalmas terem, ami épp üres volt amikor mi ott voltunk, mert takarították. Itt adnak enni az embereknek. Mindenkinek aki kér, teljesen mindegy, hogy ő ki, hogy rászorul-e. Sokszor milliomosok is leülnek a szegény emberek közé és velük esznek, hogy egyenlők legyenek velük. Tőlünk is megkérdezték, hogy szeretnénk-e enni. Az egészet adományokból tartják fenn, és csak önkéntesek dolgoznak. Én is beálltam a konyhában, fordítottam párat az épp sülő lepényeken.
A konyha mellett egy kis kórház is van ahol gyógyszert adnak a rászorulóknak, ezért sem kell fizetniük. Vezetőnk lelkesen magyarázta a kultúrájukat, ami nagyon érdekes volt és igazán megbecsülendő. Nekem nagyon tetszett. Közben rendre utasította azt a turistát, akinek nem volt a fején kendő, vagy a táskájában vitte a cipőjét. A végén persze elmondta azt is, hogy támogathatjuk őket, de ahogy gondoljuk, ha nem adunk semmit, akkor nem adunk semmit, ugyan olyan szívesen látnak. Támogattuk őket. Jó érzéssel, mert hiteles volt.
Itt lehet többet olvasni a szikh vallásról: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szikhizmus
Innen a fűszerpiacra mentünk. Na, ez nem volt feltétlenül a legjobb ötlet, egy enyhe kultúrsokkot kaptam. Metrózás után jött az indiai valóság, tömött koszos utca, nyomorognak az emberek, de ez egy ilyen lepukkantabb környéken. Mondhatjuk olyan környéken, amitől az útikönyvek óvva intenek, hogy oda bemenjél.
Hosszú ideig kellett itt menni, utána befordulni egy szűk utcába, ahol már érződött a fűszerek illata.
De egyre nyomasztóbb lett számomra a környék. Kosz az utcán, igazából nem kosz hanem mocsok, ehhez néha durva szagok társulnak, tömeg, nincs egy talpalatnyi hely ahol meg lehetne állni, legyek repkedtek mindenhol. Sok lett, rám tört a "ki innen azonnal" érzés. Nem pánik, de kértem, hogy most innen menjünk el, és minél előbb. Egy olyan helyre, ami komfortos. Így kötöttünk ki egy Starbucks-ban. Nem vagyok a híve az ilyesminek utazás közben, de ez most kellett. Igazából mire odaértünk, már helyrerázódtam.
Érdekes az egész, mert ha úgy nézzük nem történt semmi rossz, nem akartak meglopni vagy elvenni a fényképezőmet, sem átverni, sem semmi rosszat nem akartak azok az emberek ott. Még csak nem is akarták rám erőltetni a portékájukat. Élték a mindennapi életüket. Csak nekem lett hirtelen sok a valóság. Nem tudom, hogy mennyire adják vissza a képek.
A következő pont a Qutub Minar volt. 1100-as évek végén épült muzulmán mecset romjai. A tornya megmaradt, ez 73 méter magas. Itt nem ért semmiféle sokk, szép hely és nyugi van :) Még csak 3 nap telt és már most érzem, hogy jöhetne valami nyugisabb rész. De van egy olyan érzésem, hogy az még arrébb lesz.
Van itt egy olyan vasoszlop is ami az 5. században készült és azóta nem rozsdásodik.
Itt lehet olvasni a történetéről: http://bossmagazin.hu/boss/delhi-vasoszlop-rejtelye
Itt ránk sötétedett, elmetróztunk a Delli Haat-ba, ami egy piac szerűség. Vannak itt mindenféle árusok, de nincs tömeg. Belépőt is kell fizetni, ami helyieknek 30 rúpia, idegeneknek pedig 100. Itt vacsoráztunk, valamilyen csípős csirke levest és chicken thali-t, ami csirkehús kicsit csípős szószban, hozzá rizs, kétféle ízesítésű krumpli, és kicsit erősebb szósz. Bejön az indiai konyha! De a nevekkel azért vannak bajok, sokszor azzal is, hogy pontosan mit is eszünk :)
Elbeszélgettünk még egy Kashmir-ból származó sráccal (a képen nem ő látható, hanem a szomszéd árus) a indiai - kashmiri viszonyokról, érdekes volt.
Majd metrózás következett újból, egészen a Delhi vasútállomásig, ehhez közel van a szállásunk. A probléma csak az volt, hogy az állomás másik oldalára érkeztünk. Sebaj, van egy felüljáró, azon átmegyünk. Igen ám, de az már a peronokhoz vezet, csomag röntgenezés után lehet csak felmenni. Már rajta sétáltunk, amikor egy sráctól megtudtuk, hogy ha itt nincs jegyünk, akkor 500 rúpiára büntethetnek. Szerencsénk volt, nem állítottak meg...
Az utcánkban persze megvettük a kötelező mangót is. Ez még mindig brutális... :)
Ez tényleg egy tartalmas nap volt.
Előtte persze volt reggeli. Ahol a mai érdekesség egy egér volt, ami ott rohant az étel melegítők között... Szóltam érte, látta is a személyzet, de nem jöttek különösen izgalomba. Na mindegy is, ettől függetlenül mi jóízűen megreggeliztünk :)
 |
| A városban itt-ott tehénnel is találkozni |
Kis séta után metróra szálltunk, így jutottunk el az Akshardham-hoz, ami egy hindu spirituális hely. A biztonságot itt is komolyan veszik, és nem lehet bevinni semmit. Csomag leadáshoz kis papírt kitölteni, majd sorban állni, leadni. A leadásnál fénykép készül a leadóról és a leadott dolgokról, mobilokról, fényképezőgépekről, a hátizsákról. És akkor bízzunk benne, hogy visszakapunk mindent. Utána újabb sor, ahol fémdetektoros kapu, tapogatás. Itt az órám lett gyanús, de sikerült elmagyaráznom, hogy nem lehet vele fényképet csinálni. Beengedtek. Kérdés volt még, hogy a térdünk alá lóg-e a rövidnadrág, hát határeset, de nem volt gond.
A beléptető kapu után volt egy "ivóvíz" pont. Én nem mertem megkockáztatni, pedig szomjas voltam és épp nem volt vizünk. Leslie viszont annyira bátor volt, hogy a csapnál vezetéken lógó fém poharat töltötte meg és abból ivott. Jó, az a pohár azért van ott, de könyörgöm, mindenki abból iszik... Na mindegy, Leslie jó lesz kontroll csoportnak :) Ő ezt elég lazán veszi, nem hogy pálinkát nem hozott, simán csapvízzel mos fogat. Én meg minden nap iszok egy korty pálinkát, probiotikumot szedek, ásványvízzel mosok fogat. Lehet túlparázom... Mert abban is van valami, hogy hozzá kell szoktatni a szervezetet az itteni állapotokhoz.
Kis kitérő után vissza a naphoz.
Mert hogy nagyon szép helyre érkeztünk, amiről értelemszerűen nem készültek képek. Persze az internet tele van velük, bemásolok ide kettőt:
Itt látható róla sok-sok kép:
https://www.google.hu/search?q=Akshardham&biw=1525&bih=720&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=0ahUKEwiqgbzUis7PAhWFr48KHRAEAL0Q_AUIBigB&dpr=0.9
Belépni cipőben nem lehet, ott újabb leadási pont van. Leadtuk a szandálokat (mert hogy erre az útra beszereztem egy túra szandált is, ilyenem sem volt még, nem rossz).
A főépület nagyon szép, hihetetlen aprólékossággal van kidolgozva minden részlet, kívül és belül egyaránt. Bent középen van a fent látható szentély, minden márvány és látszólag arany (ami nem derült ki számomra, hogy tényleg arany-e). Az épület alját körbesétálva pedig kőből faragott elefántokat lehet végig nézni és jó sokat megtudni az elefántokról. A főépület egy hatalmas park közepén van, ami nagyon szépen karban van tartva, a főépület körül pedig víz van.
Érdekes volt, hogy nem vihettem be fényképezőt. Igazából tetszett. Mert sokszor azon veszem észre magam, hogy nem élem meg a pillanatot mert a fényképezéssel vagyok elfoglalva. És akkor az van, hogy van róla fénykép, amit vagy megnézek később vagy nem, és nem is voltam ott fejben. Nem jó kompromisszum. Ez most tanított arra, hogy éljem meg az egészet, mert egyszerűen nem volt más. Nem rossz ezt néha gyakorolni.
Kilépésnél pedig meg volt mindenünk, mondanom sem kell.
 |
| Ezt a képet csináltam én, jó messziről |
 |
| Igazi kihívás idáig eljutni :) |
Az India Gate-nél sokan fényképezkednek, meg megérintik a kapu tetejét (mint ahogy Pisa-ban támasztják a tornyot...). Jó pár képen mi is rajta leszünk, mert velünk is fényképezkedtek, ezt lassan már megszokjuk.
Auto riksával elmentünk még a parlament épületéhez, erről is csináltunk pár fotót.
Onnan pedig vissza a szállásunk közelében lévő Connaught térre, ahol vacsoráztunk.
 |
| Csirke leves fehér valamivel és csirkés rizses valami lepény szerűséggel és hagymával :) |
És akkor nézzük a mait: tartalmas volt... és egér sem volt a reggelinél :)
 |
| Reggeli |
 |
| Royal Enfield, sokat látni belőle itt |
 |
| Bicikli út is van, azért nem teljesen értem, hogy kell használni |
 |
| Itt gyors és gépírást lehet tanulni, de megtanítanak programozni is |
Vezetőnk körbe vitt, megmutatott mindent. Itt sem lehet cipőben menni, nekem egy zoknit engedtek, mert tegnap lett egy vízhólyag a lábamon ami le volt ragasztva. Ez nem mindenkinek tetszett, de a vezetőnk védelmébe vett. Bemehettünk a templomba, és fényképezhettünk is, de be kellett tartanunk a szabályaikat. Összetett kézzel meghajolni, menet közben kéz nem lehet zsebben vagy a hát mögött.
A templom egyik oldalán egy nagy tó van, amiben meg lehet mártózni, azt mi kihagytuk.
A másik oldalon lévő épületben konyha és egy hatalmas terem, ami épp üres volt amikor mi ott voltunk, mert takarították. Itt adnak enni az embereknek. Mindenkinek aki kér, teljesen mindegy, hogy ő ki, hogy rászorul-e. Sokszor milliomosok is leülnek a szegény emberek közé és velük esznek, hogy egyenlők legyenek velük. Tőlünk is megkérdezték, hogy szeretnénk-e enni. Az egészet adományokból tartják fenn, és csak önkéntesek dolgoznak. Én is beálltam a konyhában, fordítottam párat az épp sülő lepényeken.
A konyha mellett egy kis kórház is van ahol gyógyszert adnak a rászorulóknak, ezért sem kell fizetniük. Vezetőnk lelkesen magyarázta a kultúrájukat, ami nagyon érdekes volt és igazán megbecsülendő. Nekem nagyon tetszett. Közben rendre utasította azt a turistát, akinek nem volt a fején kendő, vagy a táskájában vitte a cipőjét. A végén persze elmondta azt is, hogy támogathatjuk őket, de ahogy gondoljuk, ha nem adunk semmit, akkor nem adunk semmit, ugyan olyan szívesen látnak. Támogattuk őket. Jó érzéssel, mert hiteles volt.
Itt lehet többet olvasni a szikh vallásról: https://hu.wikipedia.org/wiki/Szikhizmus
Innen a fűszerpiacra mentünk. Na, ez nem volt feltétlenül a legjobb ötlet, egy enyhe kultúrsokkot kaptam. Metrózás után jött az indiai valóság, tömött koszos utca, nyomorognak az emberek, de ez egy ilyen lepukkantabb környéken. Mondhatjuk olyan környéken, amitől az útikönyvek óvva intenek, hogy oda bemenjél.
Hosszú ideig kellett itt menni, utána befordulni egy szűk utcába, ahol már érződött a fűszerek illata.
De egyre nyomasztóbb lett számomra a környék. Kosz az utcán, igazából nem kosz hanem mocsok, ehhez néha durva szagok társulnak, tömeg, nincs egy talpalatnyi hely ahol meg lehetne állni, legyek repkedtek mindenhol. Sok lett, rám tört a "ki innen azonnal" érzés. Nem pánik, de kértem, hogy most innen menjünk el, és minél előbb. Egy olyan helyre, ami komfortos. Így kötöttünk ki egy Starbucks-ban. Nem vagyok a híve az ilyesminek utazás közben, de ez most kellett. Igazából mire odaértünk, már helyrerázódtam.
 |
| Cappuccino és csokis süti, mondhatni hazai környezetben |
Érdekes az egész, mert ha úgy nézzük nem történt semmi rossz, nem akartak meglopni vagy elvenni a fényképezőmet, sem átverni, sem semmi rosszat nem akartak azok az emberek ott. Még csak nem is akarták rám erőltetni a portékájukat. Élték a mindennapi életüket. Csak nekem lett hirtelen sok a valóság. Nem tudom, hogy mennyire adják vissza a képek.
A következő pont a Qutub Minar volt. 1100-as évek végén épült muzulmán mecset romjai. A tornya megmaradt, ez 73 méter magas. Itt nem ért semmiféle sokk, szép hely és nyugi van :) Még csak 3 nap telt és már most érzem, hogy jöhetne valami nyugisabb rész. De van egy olyan érzésem, hogy az még arrébb lesz.
Van itt egy olyan vasoszlop is ami az 5. században készült és azóta nem rozsdásodik.
Itt lehet olvasni a történetéről: http://bossmagazin.hu/boss/delhi-vasoszlop-rejtelye
Itt ránk sötétedett, elmetróztunk a Delli Haat-ba, ami egy piac szerűség. Vannak itt mindenféle árusok, de nincs tömeg. Belépőt is kell fizetni, ami helyieknek 30 rúpia, idegeneknek pedig 100. Itt vacsoráztunk, valamilyen csípős csirke levest és chicken thali-t, ami csirkehús kicsit csípős szószban, hozzá rizs, kétféle ízesítésű krumpli, és kicsit erősebb szósz. Bejön az indiai konyha! De a nevekkel azért vannak bajok, sokszor azzal is, hogy pontosan mit is eszünk :)
Elbeszélgettünk még egy Kashmir-ból származó sráccal (a képen nem ő látható, hanem a szomszéd árus) a indiai - kashmiri viszonyokról, érdekes volt.
Majd metrózás következett újból, egészen a Delhi vasútállomásig, ehhez közel van a szállásunk. A probléma csak az volt, hogy az állomás másik oldalára érkeztünk. Sebaj, van egy felüljáró, azon átmegyünk. Igen ám, de az már a peronokhoz vezet, csomag röntgenezés után lehet csak felmenni. Már rajta sétáltunk, amikor egy sráctól megtudtuk, hogy ha itt nincs jegyünk, akkor 500 rúpiára büntethetnek. Szerencsénk volt, nem állítottak meg...
 |
| Innen indulunk holnap Agrába |
Ez tényleg egy tartalmas nap volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése